1-isten hozta a bolondok házában
Isten hozta a mesterkurzuson bolondok házában!
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.
*****************************************************************
Minden akkor kezdődött, amikor ígéretet tettünk egymásnak. Bár, gyerekek voltunk még, de komolyan vettük. Akkor még nem is hittük volna, hogy az, az ígéret mi mindent von majd maga után. Hé, emlékszel még rá? Akkor ott Ígéretet tettünk, ami eltűnt a kora nyári széllel. Már nem is emlékszel rá igaz? Pedig én még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Az ég mit aznap láttunk, az a sápadt, vörös volt. A nyári szellő volt a tanúja az ígértünknek, amit az óta is a szívemben őrzök.
*****************************************************************
- Nice! Mindenki itt van? – kérdezte az igazgató és körül nézett a szobában. Ott volt a Starish mind a hat tagja, Nanami, Ringo és Hyuuga. Senki sem hiányzott.
- Miért hivatott minket? – kérdezte Tokiya. Az elnök ravaszan elmosolyodott majd leugrott az asztalról a fiúk elé és pörült egyet a tengelye körül.
- Azért hívtam ide magukat, mert szeretném bemutatni a mesterkurzus új tagját! – kiáltott és csomó konfektit meg szalagot lőtt ki a kabátja ujjából.
- Új tag? – kérdezte értetlenül Shou.
- Bizony ám. Egy kivételes tehetséggel rendelkező hölgyről van szó, aki olyan, mint a csiszolatlan gyémánt! – mondta majd földhöz vágott egy labdaszerű tárgyat, amiből füst jött elő. Amikor a füst eloszlott egy lány állt ott, aki meglepetten nézett végig a tömegen bár ezt nehezen lehetet észrevenni a fején lévő kalaptól. Hosszú fekete haja kibontva omlott a vállára és a hátára. Kék szemeivel titokzatosan mérte végig a társaságot. Egy fehér szűkszárú nadrágot viselt, türkiz színű félvállas pólóval. Egy laza mozdulattal kihúzta a füléből a fülhallgatót, amiből bömbölt a zene. – Isten hozta a mesterkurzuson Mizuki kisasszony! – üdvözölte az elnök.
- Mesterkurzus? Egyáltalán, hogy kerültem ide, amikor az előbb még otthon voltam. Tudja, nemsokára kezdődik a suli és nekem még be kell fejeznem a beadandót. - szólalt meg a lány. A szoba hőmérséklete érezhetően lehűlt. A lány hangja semleges volt, bár, de a többieket még is kirázta a hideg. Egyik kezét a csípőjén pihentette, a másikkal pedig a fülhallgatóját pörgette.
- Mától a mesterkurzus tagja, mint említettem, tehát már nem abba az iskolába jár, amibe eddig! – jelentette ki az öreg, mire a lány keze, amibe a fülhallgatót pörgette megállt. A fiúk és a két tanár is várták, hogy miképp reagál a lány. Azonban, ha megy dolgot vártak csalódniuk kellet. A fekete hajú vett egy mély levőt majd megszólalt:
- Király akkor fölöslegesen dolgoztam eddig azon a dalon. – jelentette ki.
- Ne aggódjon, kisasszony itt jobban kamatozatni tudja a tehetségét! Igazi fénylően világító csillag lesz önből! – mondta az igazgató majd eltűnt.
- Meghiszem én azt. – sóhajtott a lány, miközben mélyen a szemébe húzta kalapját.
- Nos, akkor Hikaru –chan a fiúk majd körbevezetnek és utána Haru –chan megmutatja a szobádat, mivel egy szobába fogtok lakni! – mondta Ringo. A lány erre szembe fordult a fiúkkal és a szemével megkereste Nanamit.
- He-helló! Nanami Haruka vagyok! Örvendek a találkozásnak! – hajolt meg, mire a lány feljebb húzta az egyik szemöldökét.
- Szint úgy. Mizuki Hikaru vagyok, de ezt már tudjátok. – sóhajtott. – Lehet egy kérdésem? – fordult a két sensei felé.
- Persze. – bólintott Hyuuga.
- A cuccaimmal mi lesz? – tette fel a lényeges kérdést.
- Már a szobátokban vár fönt. – válaszolt a férfi mire a lány csodálkozva nézett rá, aztán beletörődően sóhajtott.
- Nos, akkor fiúk vezessétek körbe Hikaru - chant! – adta ki az utasítást Ringo, mire a fiúk és Nanami megindultak hátul az új lánnyal. Már majdnem minden helyet megmutattak, amikor a lány közbe szólt.
- Nyugi nem harapok, csak ha muszáj! Nem kell ennyire formálisnak lenni, lazítsatok. – szakította félbe Shout. – Nos, azt hiszem már minden lényeges dolgot megmutattatok, már csak a szoba van hátra. – nézett Harukara.
- Pe-persze! – mondta a lány és már indultak volna, amikor egy hangközbe szólt.
- Egy tapodtat se Mizuki! – jelent meg a folyosó végén egy pökhendi alak.
- Na, te meg ki a halál vagy? – kérdezte Hikaru.
- A senpaiod akivel, ha még egyszer ilyen hangnemet megütsz, megkeserülöd. – válaszolt a hosszú hajú, miközben a botját pörgette.
- Aha. Persze. Na, én most megyek! Haruka megmutatnád, merre van a szoba? – reagált a lány lezártnak tekintve a témát.
- Nem viccelek! – jelentette ki a séróbáró. – Meg fogom változtatni a hozzá állásod! Készülj föl! Én, Casmus az csodálatos és nem utolsó sorban… - kezdett bele, de a lány félbe szakította.
- És még szerény is. – tette, hozzá, mire néhány fiú elkezdett kuncogni, mások csak egy mosolyt engedtek meg maguknak. – Figyelj, most kerültem ide és rohadtul nincs kedvem még hallgatni az ön dicséretedet, szóval Sayorana (viszlát)! – mondta és elindult, miközben halkan morgott. – Még, hogy mesterkurzus. Inkább bolondok háza.
- Mizuki – san kérlek, várj meg! – kiáltott utána Nanami, mire a fekete hajú megállt és bevárta a narancs hajút. Így együtt mentek el a szobáig, ahol már tényleg ott voltak a csomagok.
- Remek, mire ezeket kipakolom… - sóhajtott gondterhelten a fekete hajú.
- Izé, ha akarod, segítek! – mondta Nanami.
- Ugyan nem kell, segítened csak azért, mert szobatársak vagyunk! Valahogy csak megoldom.
- De én szívesen segítek! – mondta kicsivel határozottabban a lány.
- Ahogy gondolod. – vonta meg a vállát és benyitott. Alig lépett kettőt, már is hasra esett az egyik dobozban. – Ki az a hülye, aki az útba teszi le a dobozokat?! – kelt ki magából. Feltápászkodott majd elkezdtek kipakolni. Már majdnem végeztek, amikor valaki kopogott. – Hagyd, csak majd én kinyitom! – mondta Nanaminak és felállt a fölről, hogy kinyissa az ajtót. Amint meg látta, hogy ki van az ajtóban hátra fordult a lányhoz. – Nanami, hozzád jöttek! – szólt oda a pakolászó lánynak és már lépett volna el az ajtótól, amikor a fiú megszólalt.
- Ezúttal nem a Kisbárányhoz jöttem, hanem kegyedhez. –szólalt meg a fiú mély hangján majd egy szál rózsát nyújtott át a lánynak. – Tudom, hogy nem ér fel kegyed szépségéhez, de kérlek, fogadd el ezt a szál rózsát.
- Öhm, köszi! Ez nagyon kedves tőled, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Én nem olvadok el tőled. Sőt ahhoz, hogy elcsábíts, sokkal több kell. – mondta a lány.
- Kegyed fagyos akár csak az északi sark, de olyan gyönyörű, mint a friss hó. – bókolt tovább.
- Te aztán szívós vagy. – sóhajtott a lány.
- Csak is kegyed miatt. – csókolt kezet a lánynak, aki még mindig közönyösen nézett rá. Még egy apró pír sem volt az arcán nem, hogy még zavarba jöjjön.
- Úgy látszik nem fogtad föl, amit mondtam. Mond csak kosaraztak már ki téged valaha? – kérdezte a lány, miközben az ajtófélfának támaszkodott. Karjait melle alatt összefonta és úgy nézett fel a fiúra.
- Eddig még egyszer sem. – felette a fiú továbbra is szívtiprói mosollyal.
- Hát valahol el kell kezdeni. – mondta a lány, majd a fiú orra előtt becsukta az ajtót.
Vége