1. fejezet: A császár és a sötétség
A történetem egy különös ajánlattal kezdődött egy különös alaktól, akivel évek óta nem beszéltem.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
The Emperor videó hívást indított. Fogadja?
Igen.
Milliószor elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem fogadom azt a hívást. Bár magamat ismerve még, ha újra is pörgetném az időt, akkor is ugyan azt választanám.
The Emperor: Rég találkoztunk Miria.
Ezek voltak az első szavai egy mindentudó mosollyal. Nem tudom mennyire vághattam meglepődött fejet, de biztos vagyok benne, hogy eléggé látszódott rajtam, hogy meglepődtem.
- Akashi? – kérdeztem miközben igyekeztem észhez térni. – Valóban rég volt már. Minek köszönhetem a hívásod? – kérdeztem, miközben hátra dőltem a székemben.
- Mit szólnál egy játékhoz? – kérdezte továbbra is fent tartva a mosolyát.
- Játék? – kérdeztem és fölényesen elmosolyodtam. – Mégis mibe akarsz bele vonni Akashi? Évek után hirtelen felkeresel, és most megkérdezed, hogy van-e kedvem egy játékhoz. Még is mit tervezel? – kérdeztem, miközben kíváncsian néztem a képernyőn lévőre. – Téged ismerve valami nagydolgot tervezel, ami javadra válik majd.
- Nem is vártam mást tőled. Garantálom, hogy egy izgalmas játék lesz. Neked csak annyi a dolgod, hogy elfogadod a meghívásomat.
- Szóval egy vagyok, a sok feláldozható paraszt közül ezért nem kell tudnom többet? – kérdeztem kissé mérgesen. – Bocs, de nekem ez nem gyere be játék. Nem leszek feláldozható paraszt senki kedvéért.
- Egy szóval se mondtam, hogy ez lenne a szereped.
- Ugyan kérlek. – néztem rá fölényesen. – Ismerlek. Elég időt töltöttem veletek. És hiába nem voltam ott utolsóelőtti évben pontosan tudom mi minden történt. Elég csak az interjúkat vagy a cikkeket megnéznem rólatok.
- El fogod fogadni a meghívásomat. – jelentette ki győzedelmes mosollyal, miközben rákönyökölt az asztalra és a kezét az arca elé helyezte összekulcsolva. Az a tipikus mindent tudok és enyém a győzelem póz.
- Ó? Igen? – kérdeztem, cinikusan, majd én is felvettem ugyan azt a pózt. –Ugyan miből gondolod? – kérdeztem fölényes mosollyal.
Így kezdődött meg az utam a mostani történethez. Sose gondoltam volna, hogy tényleg sikerül neki meggyőznie.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Kise Ryouta. Modell és kosaras. A Kaijo csapat ásza. Egyike volt a Csodák Generációjának nevezett csapatnak. A lányok oda vannak érte, és ezt nem rest kihasználni sem.
Épp a téli kupa helyszínén vagyunk. A fentebb említett egyén a tömeg között megpillant egy szőke hajú lányt.
- Hé, szépségem elvesztél? Tudod ide idegeneknek nem szabad belépnie. – ment oda a lányhoz és karolta át a vállát. – Szerencséd, hogy itt vagyok én, majd kivezetlek ebből a labirintusból.
- De én nem… - próbált tiltakozni a lány, de a szőke meg sem hallotta csak terelte tovább miközben mondta a magáét.
- Hé, bájgúnár! Ha nem veszed, le a mocskos kezed a húgom válláról garantálom, hogy szilánkosra töröm! – hallatszódott a hátuk mögött egy határozott hang, majd gyors léptek hangja és a következő pillanatban a fiú le is volt választva a lányról, úgy, hogy még reagálni se volt ideje. – Jobb lesz, ha leszállsz a húgomról világos? – kérdezte a személy majd meglepetten nézett fel áldozatára. – Kise? – szólalt meg meglepetten, majd arckifejezése gyorsan megvető lett. – Ch. Valamiért már meg sem lepődöm ezen.
- Ismerjük egymást? Ilyen szépséget nem felejtenék el. – udvarolt a másik lánynak.
- Még, hogy nem felejtenél el. Ch. – morgott az érintett. – Hihetetlen, hogy ugyan olyan bájgúnár vagy még mindig, mint alsóközépben. És én még azt hittem, ha felnősz, akkor javul az agyi állapotod. Úgy látszik, vannak, amik nem változnak. – sértegette a lány.
- Hé! Még is honnan tudod, hogy milyen voltam alsó középben? – kérdezte a srác, majd jobban megnézte a lányt és szinte látni lehetett rajta a megvilágosodást. – Mi-Mira- chan?
- Talált süllyedt. Elég sokáig tartott.
- Huh. Alsó közép utolsó előtti éve óta nem láttalak. Jól megváltoztál. Bár az éles nyelved még mindig nem változott.
- A te udvarlásnak nevezett bájolgásod se. Amint meglátsz, egy lányt rögtön elkezdesz neki udvarolni.
- Erre nem tudok mit mondani. Bocsánat. – vakarta zavarosan a fejét, majd lehajtotta a fejét és látszott rajta, hogy elszégyellte magát.
- Egek. – sóhajtott a lány. –Van, ami nem változik még ennyi év után sem. Nos, nekem még van egy kis dolgom. Nehezemre esik, de rád bízom, a húgomat. Kérlek, vezesd vissza a nézőtérhez.
- De Miria - chan! Itt nem mászkálhatnak nézők csak úgy!
- Csak, hogy mi nem átlagos nézők vagyunk! – lengette meg a nyakában a VIP jegyet. – Rád bízom a húgom, de ha nyomulni próbálsz, rá kicsinállak! – figyelmeztette a lány majd elment.
- Honnan szereztetek VIP jegyeket? Nagyon drágák és nehezen lehet megszerezni őket. Főleg az olyant, amivel itt is mászkálhattok.
- Nee-chan egyik ismerőse küldte nekünk a jegyeket. Ő is játszani fog.
- Oh? Micsoda véletlen egybeesés. – mondta, majd megindultak. – Amúgy nem is tudtam, hogy Miria – channak van húga. Ráadásul, aki az ikre is egyben.
- Nos, nem sokkal az után találkozunk, hogy Nee-chan külföldre ment tanulni, a nevelő szülei munkája miatt. Akkor találkozott a szüleinkkel és velem. Személyes okok miatt a szüleinknek el kellet tőlünk válniuk nem sokkal a születésünk után, de azt mondták nagyon sokáig kerestek minket amint rendbe jött a helyzetük. Kicsit furcsa volt a hirtelen családegyesítés, de lassan megszoktuk egymást. Nem volt egyszerű dolog. – mondta mosolyogva a lány.
- Megérkeztünk. Ennél tovább nem tudlak kísérni, mert vissza kell térnem a csapatomhoz, de biztos vagyok benne, hogy a sors még összehoz minket! – mondta a lánynak, majd nagy nehezen távozott, de mielőtt elment volna eszébe jutott valami. – Tényleg. Nem tudod, ki volt az, aki a jegyeket küldte Miria- channak? – fordult meg.
- Ő is híres kosaras, mint te. Azt hiszem Akashinak hívják.
- Akashi? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a fiú.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Hé Akashi! Egy csinos lány keresett az előbb. Azt mondta adjam át, hogy a tetőn vár.
- Köszönöm. Nem sokára visszajövök.
- Nem nézed meg a mérkőzést?
- Felesleges. Úgy is tudom mi lesz az eredmény. – mondta majd távozott. A tetőn tényleg ott volt egy lány. Hosszú szőke hajával a szél játszadozott, de látszólag nem zavarta, nyugodtan figyelte a várost, miközben a fejhallgatóból szűrődő dalt dúdolgatta. Így történt, hogy nem vette észre mikor mögé került a fiú, csak akkor, amikor az megérintette a vállát.
- Rég találkoztunk. Vagy mondjam azt, hogy rég beszéltünk… - kérdezte miközben levette a fejéről a fejhallgatót. - …Akashi. – nézett a másikra.
- Valóban rég volt. – válaszolt a vörös.
- Tudod nem számítottam rá, hogy ennyire előre tervezel. - fordította vissza tekintetét a városra. A vörös hajú mellé sétált. – Most, komolyan, nem hittem volna, hogy kihasználod azt, hogy visszaköltözünk.
- Ezek szerint sikerült meg lepni.
- Bevallom igen. Mármint VIP jegyek, amikkel akár még az öltözőkbe is be lehet jutni? Még a sajtósok is nehezen szereznek ilyent, de te kettőt is küldtél.
- Csak, biztosítom, hogy hozzád méltó legyen a játék. – válaszolt mire a lány elmosolyodott.
- Kíváncsivá tettél. – mondta és neki támaszkodott a korlátnak, a fiú felé fordulva. – De figyelmeztetlek. Ha nem lesz, érdekes a játék kilépek! – mondta mosolyogva.
- Emiatt cseppet se félj. Garantálom, hogy nem fogsz unatkozni. – mosolyodott el a fiú is.
- Nos, akkor várom a fejleményeket.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Csak nem Kurko- kun? – szólalt meg egy hang, mire a Serin csapata egyként nézett a hang irányába. – Rég találkoztunk, bár bizonyára nem ismersz fel, elvégre Kise is nehezen ismert fel.
- Miria- chan? – kérdezte kisebb szünet után a kék hajú.
- Talált süllyedt! – kacsintott a lány.
- Mit keresel te itt? Úgy tudtam külföldön tanulsz. – mosolyodott el a kék hajú.
- Nos, elég sok mindent történt, és most az állás az, hogy visszaköltöztem Japánba.
- Értem. Elég sokat változtál, külsőleg de belül még mindig olyan, vagy mint régen.
- Hahaha. – nevetett fel a lány. – Tőled hallom ezt először. Te se változtál semmit leszámítva azt, hogy magasabb lettél! – mondta a lány és összemérte a magasságukat. Mind ez alatt a csapat lefagyva figyelte az eseményeket az első, aki magához tért az Riko volt.
- Bocsánat, hogy félbe szakítom a bájcsevejt, de ide nézők nem léphetnek be! – mondta határozottan. A lány felé fordult és megváltozott a kisugárzása. Az edző nyelt egyet.
- Ne aggódj, emiatt tudom nagyon jól mi a szabály. – mondta és felemelte a jegyét. Mind elhűlve figyelték a jegyet.
- Hogy szereztél ilyen jegyet Miria - chan? – kérdezte Kuroko akit úgy látszik nem sokkolt a jegy.
- Oh, ezt Akashi küldte. – válaszolt mintha természetes lenne. Erre még az árnyék is meglepődött. Mielőtt bárki reagálhatott volna, megjelent egy másik lány, aki kiköpött mása volt Miriának.
- Nee- chan végre meg vagy! – szaladt oda nővéréhez.
- Mi a baj Alexis? Mondtam, hogy várj, meg a lelátón amint elintézem, a dolgom megyek én is.
- Tudom, de sokáig elmaradtál így aggódtam. Meg hát elég kényelmetlenül érzem magam. Nem szoktam meg még a japán légkört. – mondta halkan.
- Semmi baj! – simogatta meg húga fejét nyugtató mosollyal. – Nos, akkor én megyek. Biztosra veszem, hogy még találkozunk! – búcsúzott el majd elment.
- Hé, Kuroko ki volt ez? – kérdezte Kagami.
- Miria Wright. Alsó középben ő is a Teikoba járt, de az utolsó előtti évben a szülei munkája miatt külföldre költöztek. Ő is tagja volt a kosár klubnak.
- Ez most komoly? És milyen kapcsolat van közte és Akashi között? – tette fel a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott Hyuuga.
- Tudtommal semmi. Akashi- san gyakran shogizott Miria –channal, de mindig legyőzte.
- Akkor mi értelme volt újra és újra kihívni? – kérdezte Taiga.
- Miria –chan nagyon okos. A legtöbb dolgot egy kis ismétléssel megjegyzi. Félelmetes taktikus, ezért szeretett Akashi - san ellene játszani. De nem tudtam, hogy tartották a kapcsolatot. Sosem volt olyan a kapcsolatuk, hogy érdekeljék egymást, annak ellenére, hogy viszonylag jól kijött mindenkivel Miria – chan.
- Értem. – mondta a kapitány.
- És mond csak… - karolta át Hyuuga.- Még is milyen kapcsolat volt köztetek? Elég intimen viselkedtek az előbb! – szorongatta a kék hajút.
- Semmilyen kapcsolat sincs köztünk. Jól kijöttünk, de leginkább baráti szempontból. – válaszolt a fiú.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Menj, csak előre és foglalj helyet, addig én veszek italt!- mondta mosolyogva Miria.
- Rendben! – válaszolt Alexis és elment.
- Hm, mit vegyek? – tűnődött a lány. A tekintete átkalandozott a másik automatára, amiben édességek voltak. – Várjunk csak… Az ott pocky? – tapadt rá az üvegre. Miután meggyőződött arról, hogy az valóban a kiszemelt édesség, nem volt rest venni két dobozzal, amiből az egyiket rögtön ki is bontotta. – Még mindig isteni! – mondta és megindult. Örömmel majszolta a pálcikás édességet, amikor hirtelen neki ment valakinek és eleset. – Au, az orrom. – nyöszörgött. A következő pillanatban nyúlt volna az édességért azonban azt nem találta sehol. Aztán észrevette, hogy valaki előtte guggol. Előre nézett, de egyből megakadt a szeme az egyén kezében lévő dolgon. – A pockym! – nyúlt volna érte, de a másik arrébb húzta a kezét. A lány mérgesen nézett fel az illetőre majd meglepődött. Egyrészt azért, mert amikor az illető felállt majd kitört a nyaka, ahogy próbált felnézni rá. Másrészt azért mert az előtte lévő egy régi ismerős volt. – Murasakibara?- kérdezte meglepetten, de a figyelme hamar visszaterelődött az édességre, amit az előtte lévő elkezdett pusztítani. – ÍÍÍ! – sikított, és mint ragadozó a pockyra vetette volna magát azonban a másik megint elhúzta előle.
- Hm? Ismerlek? – kérdezte álmos hangon, miközben az ugráló lányt nézte.
- Miria vagyok! Miria Wright! Együtt voltunk a Teiko alsó középiskola kosárcsapatában egy ideig! – mondta a lány miközben kitartóan ugrált az édességért. Mivel eredményt nem ért el és az ellenfele gondolkodás közben vészesen fogyasztotta az édességet más eszközhöz folyamodott. – Murasakibara Atsushi! Adod vissza, de rögtön azt a doboz pockyt! – mondta határozottan és szigorúan, mire a fiú visszaadta a maradék pockyt. Azonban addigra már késő volt, mert nem maradt benne semmi. – Hé, te! – húzta le magához a fiút a mezénél fogva, villámló szemeket meresztve rá. – Most fogod magad és veszel nekem egy másikat. Ellenvetés nincs.
- De nincs nálam a pénztárcám. – válaszolt.
- Leszarom! Tudom, hogy tartasz magadnál édességet szóval jobb lesz, ha kárpótolsz! – válaszolt idegesen a lány. A fiú bólintott, majd átnyújtotta az édességes szatyrát, mire a lány válogatni kezdett.
- Miriachi? – kérdezte egyszer csak a center.
- Hm? – kérdezte fel sem nézve az édességekből.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte a fiú, mire a lány felnézett a szatyorból.
- Azt komolyan kérdezed?
- Igen. – bólintott a fiú.
- Hajolj csak közelebb! – intette magához a fiút, mire az engedelmesen lehajolt. Abban a pillanatban a lány kupán vágta. – Hogy lehet valaki ennyire idióta? És én még azt hittem, hogy Kise a leghülyébb köztetek. – morogta, majd kivett egy doboz pockyt a szatyorból és a pockyt megtartva a visszadobta a szatyrot. – Ezt elveszem kárpótlásul.
- Atsushi! Végre meg vagy! Nem megmondtam, hogy ne kóborolj el? – jelent meg egy fekete hajú fiú. Mielőtt folytatta volna megpillantotta a lányt. – Eltévedtél? Erre a nézőknek nem szabad bejönniük. – mondta kedvesen.
- Nem tévedtem el. Erre volt dolgom. – mutatta fel a jegyét.
- Ó értem. Akkor valami gondot okozott neked Atsushi? – kérdezte mire a lány tekintete egy pillanatra elsötétült, így a fiú kicsit meghökkent.
- Csak elvette és felzabálta a pockymat. De nem kell aggódnod már törlesztett. – mondta a lány. – A következő alkalommal nem úszod meg egy fejbevágással. – nézett gyilkosan a nagydarab lila hajú fiúra, majd távozott.
- Ismered? – kérdezte a fekete hajú.
- Igen. Ő Miriachi. – válaszolt a fiú, miközben felbontott egy édességet és elkezdte enni.
- Értem. Menjünk vissza! – válaszolt a fiú.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- De most komolyan Shin- chan! – magyarozott egy fekete hajú fiú a mellette ballagó zöldhajúnak.
- Mint mondtam már… - kezdet bele, de megakadt a mondandójában. A mellette lévő érdeklődbe követte a pillantását, ami egy lányhoz vezetet.
- Óóóó! – mosolyodott el mindent tudóan. – Szóval az ilyen lányok az eseted? - kérdezte.
- Nem arról van szó. – igazította meg a szemüvegét, majd a lányhoz lépet. – Elnézést véletlenül nem te vagy Miria Wright? – kérdezte a lányt, akinek a szájából egy pocky lógott ki. A kérdés hallatán meglepetten nézett a fiúra majd elnevette magát.
- Hihetetlen! – szólalt meg miután abba hagyta a nevetést. – Te vagy az egyetlen, aki felismert! A többiek, csak nehezen ismertek fel. – törölgette a könnyeket a szeméből.
- Mit keresel itt? Úgy tudtam külföldre költöztél.
- Valóban, de nem rég költöztem vissza japánba. Nem mellesleg Akashi hívott ide. – mondta mire a zöld hajú meglepődött.
- Akashi?
- Ühüm. Izgalmas játékra kaptam meghívót tőle. – mondta titokzatosan mosolyogva.
- Úgy tudtam, nem az a fajta ember, vagy aki csak úgy feláldozható lenne.
- Valóban, azért bennem is van büszkeség. De tudod… - nézett a zöldhajúra. -… egy nagyon izgalmas játékra adott meghívót. És én kíváncsi vagyok mi lesz ennek a partynak a vége.
- Party alatt a téli kupára gondolsz?
- Ki tudja? Jobb lesz, ha ügyes lesz Shin- chan! Elvégre is az ellenfeled Kuroko lesz. – nézett rá a lány. A tekintetében volt valami, amitől a fekete hajút kirázta a hideg. – És egyszer már kikaptál tőle nem? – kérdezte majd elindult és vállon veregette a zöldhajút. – Ügyes légy Shin- chan, ne bánjam meg, hogy eljöttem! – intett majd elment.
- Hé, Shin – chan ki volt ez a félelmetes dögös csajszi? – kérdezte Takao.
- Miria Wright. Egy félelmetes taktikus. – igazította meg a szemüvegét. – Az, hogy itt van, azt jelenti, hogy Akashi valami nagy játékra készül. – mondta a Midorima.
- Mi van? – kérdezte értetlenül a fekete hajú.
- Induljunk! – mondta a zöld hajú majd előre indult.
Vége