1. akkord: A nap amikor találkoztunk
Emlékszem április volt, amikor először láttam. Épp a vörös eget bámulta és észre se vett. Volt valami megmagyarázhatatlan benne, amitől nem bírtam levenni a szemem róla. Hirtelen észrevette, hogy figyelem és felém nézett. Barátságosan elmosolyodott és intett egyet mire éreztem, hogy a forróság elönti az arcom és a szívem hevesebben kezd dobogni. Akkor és ott azt kívántam, hogy az a pillanat örökké tartson, de tudtam jól, hogy az nem lehetséges. Főleg nem az én esetemben. Bátortalanul visszaintettem, de ahogy a jövőmre gondoltam a szomorúság elöntött, pedig már azt hittem sikerült elfogadnom.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Óvatosan nyitotta ki a szemem. Miután kezdett magához térni felült az ágyában.
- Már megint ez az álom. - sóhajtotta, majd elvette az éjjeli szekrényről a szemüvegét és feltette. Kissé álmosan pillantott a naptárra. Amikor meglátta milyen nap van ma elgondolkozott. - Ma van a szünet utolsó napja. Ma estére már nem a saját ágyamban alszok, hanem az akadémia kollégiumának ismerős szagú ágyában fogok aludni. Miután felkelt elvégezte a reggeli teendőit és lement reggelizni. Odalent anyja reggeli palacsintájának az illata fogadta.
- Jó reggelt kincsem! Hogy aludtál? - kérdezte apja miközben letette a reggeli újságát és egyetlen gyermekére nézet.
- Jól. Kicsit azért hiányozni fog az otthoni ágy, de be kell érnem az akadémiaival. Különben is Yuno- chan rajtam kívül nem fogad el mást szobatársnak. - mondta mire apja és anyja elnevette magát.
- Yuno - chan nagy mázlista, hogy téged osztottak be mellé. - mondta anyja, miközben letette elé a tányért rajta a palacsintával.
- Na, igen. Év elején még én sem hittem volna, hogy valaha is ki tudunk majd jönni egymással, nem hogy még azt, hogy barátok leszünk.
- Nos, igen. Ti ketten olyanok vagytok, mint a tűz és a víz. De még is pont ezért jöttök ki jól.
- Igen! - mosolygott a lány, majd hozzá fogott enni.
- Hihetetlen, hogy már is vége a szünetnek. - sóhajtott az apa.
- Hát igen. Hogy repül az idő. - értett egyet az anya.
Reggeli után felment készülődni a szobájába. Elővette a bőröndjét és elkezdte pakolni a ruháit. Idő közben zenét kapcsolt, amit időnként dúdolt, főleg ha belefeledkezett a pakolásba. Miután a ruháit eltette elrendezte a kottáit és bele rakta a táskájába.
- Kész! - nézte elégedetten a bőröndöt és a táskát. Ránézet órájára és megállapította, hogy lassan ideje indulniuk.
- Kész vagy kicsim? - kérdezte anyja amint belépett a szobába.
- Igen.
- Sajnos én, nem tudlak elkísérni mivel fotózásom lesz, de szeretnék adni neked valamit. - mondta sejtelmesen mosolyogva. Anyja egy híres modell volt, aki 35 évesen is maximum 25-nek nézett ki. Azonban fotózásoknál a leánykori nevét használja, nagyban megkönnyítve lánya és férje életét. Kaori utálta a feltűnést. Mindig is csöndes természetű lány volt ellenben anyjával, aki elég heves természetű. Ő inkább apjára ütött, aki maga a megtestesült nyugalom. Apja egy multinacionális vállalat egyik ágának igazgatója és elég sok mindent el kell viselnie, nap, mint nap. Bár azért anyjától is örökölt néhány gént. Elmondhatja, hogy 16 éves létére még mindig olyan a bőre, mint a baba popsi és hogy még egyszer sem volt pattanása. Nem is kövér, pont tökéletes modell alakja van, amit anyjától örökölt így ehet, bármennyit nem tud elhízni. Persze azért ügyelt az egészségére, de akkor sem szokott adottságaival dicsekedni. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy mi a titka csak azt felelte, hogy a gének és a kiegyensúlyozott étkezések. Anyja már többször is próbálta rávenni, hogy próbálja ki a modellkedést de ha lehetett elutasította. Persze régebben gyakran kísérte el anyját fotózásokra, így tudja, hogy zajlik egy ilyen nap.
- Ez a tiéd. - nyújtott át egy nagy fehér dobozt, aminek a tetején egy világoskék masni volt. - Mivel nem tudjuk együtt ünnepelni a szülinapod így apáddal arra gondoltunk, hogy előre oda adjuk az ajándékod.
- Köszönöm szépen! - mondta és átölelte anyját és két puszit nyomott az arcára.
- Rajta nyisd ki! - noszogatta mosolyogva a nő. Óvatosan vette le a doboz tetejét, és amint láthatóvá vált a tartalma elakadt a szava. Finoman emelte ki a fehér színű, fodros ruhát.
- Ez gyönyörű! - nézte álmélkodva a ruhát. Általában igyekeztek úgy élni, mint egy átlagos család ezért ritkán költöttek drága dolgokra. Elvégre anyja és apja is a semmiből emelkedett fel önön erejéből így nem volt nehéz megtartani ezt a szokást.
- Próbáld fel! - mosolygott a nő. Válaszul csak bólintást kapott, majd lánya eltűnt a fürdőben. Pár perc múlva a ruhában tért vissza. - Nagyon csinos vagy kicsim! - simogatta meg a fejét.
- Segítesz feltenni a nyakláncomat? - nyújtotta anyja felé a láncot, amin egy kifli alakú hold medál lógott. Ezt a nyakláncot akkor kapta, amikor bejutott a Satome akadémiára és az óta is hűségesen viseli, csak fürdéshez és alváshoz veszi le.
- Persze, fordulj ide! - mondta, majd félre söpörte lánya sötétkék hajzuhatagát és felrakta a nyakláncát. Ez volt a másik szembetűnő dolog, amit anyjától örökölt. Annyi volt a különbség kettőjük között, hogy anyjának egy árnyalattal sötétebb volt a haja. - Gyere, megcsinálom a hajad! - fogta kezébe a fésűt, majd leültette lányát és elkezdte fésülni. Egyszerű frizurát csinált, mert tudta lánya nem szereti a feltűnést. - Kész is vagy! Menj, mutasd meg magad apádnak!
- Jó! - bólintott, majd már ment is le a földszintre. Miután apja kicsodálta magát és vagy ezerszer elmondta, hogy, milyen büszke az ő egyetlen kicsi lányára nagy nehezen búcsúzkodtak, majd útnak indultak. Az állomáson apja még utoljára gyönyörködött benne, majd nagy nehezen útnak engedte. Apja alapjában véve csendes és nyugodt ember volt, de ha a lányáról volt szó, akkor megváltozott. Tipikus lányos apuka volt, de Kaori nem bánta. Így szerette apját. A vonatút alatt a laptopján chatelt néhány ismerősével, akik szintén az akadémiára jártak. Nem sok barátja volt, de nem bánta. Amikor közeledett a megállóhoz, összepakolta a laptopját, a cuccait magához vette majd, elindult az ajtóhoz. Amikor a vonat megállt, az egyik fiatal kalauz készségesen lesegítette a vonatról őt is és a cuccait is. Amikor elindult egy ismerős hang kiabálta a nevét. Hátra fordult és egy sebesen csápoló Kotobuki-t pillantott, meg aki felé közeledett.
- Szia Kaori- chan! - mosolygott a barna hajú.
- Helló Kotobuki- san! - mosolygott vissza a lány, majd megigazította a szemüvegét.
- Mondtam, már, hogy nyugodtan szólíts Reijinek. Így csak még öregebbek érzem magam. - dorgálta meg mosolyogva a lányt, aki a kijelentésen halkan nevetni kezdett. - Hagy halljam! - szólította fel a lányt.
- Reiji... san. - mondta ki nagy nehezen a lány.
- Nem adod fel mi? - kérdezte sóhajtva.
- Nem. Nem azt tanították nekem. - rázta meg a fejét.
- Legyen. Tudom, nem érdemes vitába szállni veled. - sóhajtott a fiú. Amikor első alkalommal vitába szállt a lánnyal az lett a vége, hogy feladta. A lánnyal ritkán lehet csak veszekedni, mert a legtöbbször inkább ráhagyja a másik félre a győzelmet csak, hogy hamarabb véget vethessen a vitának. - Oh, nézd, ott van Aine! - mutatott egy sötétkék hajú fiúra. - Aine! - kiabált integetve a fiúnak, aki visszaintett, majd feléjük vette az irányt. Eközben a lány, szíve nagyot dobbant, amint megpillantotta a kék hajú fiút és arcát forróság öntötte el, amit kalapjával takart el. A barna hajú meglepetten nézett a lányra majd elmosolyodott, de nem szólt, semmit sem.
- Szia Reiji! - fogott kezet a barna hajúval. Majd a lány felé fordult. Egy pillanatra, összekapcsolódott a tekintetük, majd a lány gyorsan másfele nézett mielőtt jobban elpirult volna, így lemaradt arról, hogy a fiú arcán apró pír jelenik meg, ahogy végig méri a lányt. - Szia Kao - chan! - köszöntötte végül a lányt is.
- Konichiwa Kirisagi- san! - köszönt vissza halkan a lány.
- Ugyan Kaori- chan ne legyél már ennyire merev! - karolta át a lány apró vállát Reiji és kicsit közelebb húzta magához. - Barátok vagyunk, nem kell ennyire hivatalosnak lenned. Nem igaz Aine? - nézett fel barátjára.
- De. Barátok vagyunk. - bólintott kissé kábán.
- Re- rendben. - egyezett bele halkan a lány, és még jobban a fejébe húzta fehér kalapját.
- Akkor próbáljuk újra! - szólította fel a lányt a barna hajú és levette a fejéről a kalapot. A lány kétségbe esetten nyúlt érte, de a fiúsokkal magasabb volt nála. - Megkapod amint kimondtad mindkettőnk nevét. - ingatta meg mosolyogva az ujját. - Hagy halljam!
- Reiji... san. - monda a lány, miközben a barna hajúra nézett.
- Nem a legjobb, de elfogadom. Most Aine következik! - fordította a fiúval szembe a lányt.
- Aine... kun. - mondta ki nehezen a lány, majd kikapta a barna hajú kezéből a kalapot és a fejére tette, úgy, hogy piruló arca ne látszódjon.
- Megy, ez csak akarni kell! - tette a kezét a lány fejére és rámosolygott. A lány óvatosan elmosolyodva nézett fel kalapja alól a barna hajúra.
- Kao- chan! - sikította valaki a lány nevét, majd mielőtt hátra fordulhatott volna az említett az a bizonyos valaki már a nyakába is ugrott. - Szia Kao- chan! - ölelgette a lányt, aki igyekezett minnél hamarabb szabadulni. Végül aztán feladta és bele törődött abba, hogy egyhamar nem szabadul.
- Szia Yuno- chan. - üdvözölte barátnőjét.
- Milyen volt a szüneted? Mit csináltál? Bepasiztál már? - ömlött a szó a lányból. Végül aztán elengedte barátnőjét és a kis csapat elindult az akadémia felé. A két lány előrébb beszélgetett egymással, hogy kinek milyen volt a szünete. Bár a legtöbbször Yuno beszélt és Kao csak mosolygott vagy bólogatott. Amint megérkeztek az akadémiához útjaik elváltak. A fiúk mentek a fiú szállás felé a lányok meg a lányok szállása felé. - És mit csináltatok mielőtt megjöttem? - kérdezte kacsintva a lányt.
- Semmit. - hajtotta le a fejét.
- Ugyan, már. Tudod, hogy nekem elmondhatod. Elvégre Kirisagi Aine-vel voltál, akibe szerelmes vagy. Ráadásul Reijit ismerve biztos, hogy kitalált valamit, amivel noszogathat titeket. Komolyan férfi létére néha olyan, mint egy kerítő nő vagy egy tündér keresztanya. - tette hozzá mellékesen, mire barátnőjéből kitört a nevetés. - Nos, mi volt? - kérdezte újra.
- Nem szeret. Ő csak barátként tekint rám. - hajtotta le a fejét.
- Ne, már. Honnan tudod?
- Onnan, hogy ő mondta. Csak barátok vagyunk.
- Eh, fene egye meg azt a fránya barát zónát. - morgott a lány. - Fel a fejjel! Majd találsz valaki mást. Elvégre anyád modell, biztos ismer valami helyes fiút.
- Tudod jól, hogy nem így működik. - ingatta a fejét halványan mosolyogva.
- Jó, jó igazad van. - sóhajtott. - Pedig még ki is csípted magad miatta. - nézett végig elismerően a lányon, aki elpirult. - Jaj, te! - ingatta meg a fejét mosolyogva.
- Nagyon reménytelen vagyok? - kérdezte halkan és szomorúan.
- Csak egy kicsit!
*-*-*-*-*-*-*-**-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Kaori épp a folyósón haladt, amikor valaki meglökte és elesett. Szerencsére nem ütötte be a fejét, de a szemüvege leesett és a kottái, amiket éppen magánál tartott szanaszét szóródtak. Már épp nyúlt volna a szemüvegérét, amikor egy hatalmas reccsenést hallott.
- Ne! - mondta kétségbe esetten. A fiú, aki rálépet a szemüvegre meglepetten nézett a lányra, majd a törött szemüvegre végül megvonta a vállát.
- A te hibád. Miért az útban ejted le a szemüveged! - mondta majd ott hagyta a lányt.
- Ez úgy látszik nem az én napom. - mondta halkan, majd elkezdte összeszedni a kottákat. Hirtelen egy segítő kéz jelent meg a látóterében, mire meglepetten nézett fel.
- Jól vagy? -kérdezte Aine, miközben átnyújtotta a papírokat.
- Igen. Nem ütöttem meg nagyon magam. - mondta a szokásos halk stílusában. - Viszont a szemüvegem eltört. - tette hozzá, nagyot sóhajtva.
- Látsz a szemüveged nélkül? - kérdezte miközben felsegítette a földről a lányt.
- Nagyjából. - válaszolt, miközben leporolta magát.
- Gyere hát, ha van kontaktlencséje az iskola nővérnek. - fogta kézen és elkezdte húzni maga után a piruló lányt.
Fél óra múlva már a nyitott folyósón sétáltak vissza a szállások felé, amikor feltámadt a szél és megmozgatta a virágzó fa lombjait. A lány megállt és elbűvölve nézte a fát. Lehunyta szemét és úgy élvezte, ahogy a tavaszi lágy szellő arcát simogatja és hajával játszik. Szerette a tavaszt több szempontból is. De a legfőbb ok az volt, hogy tavasszal ismerhette meg milyen is a szerelem.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Csodálatos áprilisi nap volt. A cseresznye és egyéb fák virágba borultak. Mindig is szerette a tavaszt, mert ilyenkor virágba borult a természet. De minden dolog közül a cseresznyefa miatt szerette. Már kiskorától kezdve vonzotta a rózsaszín szirmokat ontó fa. Nem azért, mert a rózsaszín volt a kedvenc színe, hanem azért, mert fenséges látvány volt, amikor az utat beterítik a rózsaszín szirmok és az embert virágzó fák veszik körül az út két oldalán. Nem hiába van a szobája egyik falán egy hatalmas virágzó fa.
Éppen órára tartott, amikor a szélismerős illatot hozott magával, ami megtorpanásra kényszerítette. Gyönyörködve nézte a hatalmas fákat és a hulló szirmokat. Hirtelen megpillantott egy sötétkék hajú fiút, aki szintén a fákban gyönyörködött. Valahogy úgy érezte, hogy nem tudja levenni a szemét a fiúról. Nem értette miért kezd el gyorsabban verni a szíve és arcát miért önti el forróság. A fiú hirtelen felé fordult. Bizonyára megérezhette, hogy figyelik. Kíváncsian méregették egymást, majd a fiú barátságosan intett egyet a lánynak, akinek erre hevesen megdobbant a szíve. Óvatosan visszaintett, majd mielőtt bármit is csinálhatott volna valaki a nevét kiáltotta.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- Ah, milyen nosztalgikus. - szólalt meg mellette a fiú. - Ilyen idő volt akkor is, amikor először találkoztunk.
- Igen. - bólintott halványan mosolyogva lány.
A szél lágyan simogatta arcukat és vígan játszott sötétkék hajukkal. Szívükben kellemes érzéssel, indultak tovább, miközben vidáman beszélgettek, nem tudva mit hoz még számukra a jövő.
Vége