1.
Az én történetem nem a szokásos mese. Hosszú utat jártam be, amíg eljutottam idáig. Most, hogy itt állok, érzem, hogy megpihenhetek, sikerült célba érnem.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Egy fehér hajú kisfiú szalad egy házhoz. A ház verandáján egy hasonló, de idősebb lány ült és mosolyogva nézte a felé szaladó fiút.
- Nee-chan! Nee-chan! Szedtem gyógyfüveket a köhögésedre! – mutatta a növényeket lelkesen.
- Köszönöm, Toushiro. – simogatta meg a fiú fejét és lerakta maga mellé a növényeket. A kisfiú felmászott nővére mellé, majd az ölébe hajtotta a fejét. A lány simogatni kezdte a fiú fejét, aki nem sokára el is aludt.
- Most már előjöhetsz Aki, elaludt. – szólalt meg a lány, miközben a távolba nézve tovább simogatta öccse fejét.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – ugrott le a fáról egy vörös hajú fiú. A lány felnézett rá és elmosolyodott.
- Megéreztem. – mondta egyszerűen.
- Aha. Szóval női megérzés. – mondta kissé gúnyosan, miközben leült a lány mellé.
- Nem mondanám. Inkább amolyan 6. érzéknek nevezném. – mondta.
- 6. érzék?
- Igen. – bólintott. – Érzem, amikor itt vagy a közelben és azt is érzem amikor Toushiro mászkál. Sőt néha még halványan egy- egy halálistent is érzek. De van valami, amit nem tudok hova tenni.
- Milyen érzés?
- Egy nyugtalanító sötét érzés. Néha feltűnik, de aztán egy idő után már nem érzem.
- Mond csak Yume, gondolkoztál már azon, hogy halálisten legyél? – kérdezte a fiú. – Képes vagy érzékelni a lelkeket. Biztos sikerülne.
- Gondolkoztam rajta. De attól, hogy tudom érzékelni a lelkeket még nem biztos, hogy helyt tudnék állni, mint halálisten. Elvégre a józanész is az diktálja, hogy az esélyem talán 20% a legnagyobb jóindulattal.
- Attól, hogy az egészséged nem a legjobb még lehetsz halálisten. Ott van még az a kapitány is, aki szintén beteges, de még is halálisten.
- Nem, tudom. Úgy érzem, még nem állok készen rá.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Egy fehér hajú fehér haoris férfi és egy szalmakalapos rózsaszín haoris férfi járta az utcákat. Látszólag kerestek valamit, vagy valakit. Már jó ideje a környéken időnként magas lélekenergiát lehetet érezni, ami hol feltűnt, hol eltűnt. A lakosok elmondása szerint ilyenkor egy hatalmas fehér tigrist láttak mászkálni a környéken. Már jó ideje próbálják kideríteni, hogy mi folyik itt, de a kirendelt emberek súlyos fagyási sérülésekkel jöttek vissza. Mindegyik egy fehér tigrisről számolt be, amely megtámadta őket. Egyszerre kapták fel a fejüket és kezdtek el szaladni egy irányba. Egy bambusz erdő közepén lévő rétre érkeztek ahol egy hatalmas fehér tigris volt.
- Ő lesz az? – kérdezte a fehér hajú.
- Kétségtelen. – mondta a másik. Hirtelen a tigris nekik támadt így a csata elindult. Heves csata alakult ki köztük. A csata hevében csak később figyeltek fel a közeledő hangokra. A tigris egy pillanatra megállt és a hang forrása felé figyelt.
- Érzed? – kérdezte a fehér haoris.
- Igen. – mondta miközben kalapját kicsit feljebb emelte.
- Nee-chan! – hallatszódott egy vékonyka hang. – Nee-chan hova mész? Még nem ment lejjebb a lázad! Nee-chan! – az erdőből egy hosszú hófehér hajú lány lépet elő. Jáde zöld szemei összekapcsolódtak a tigrisével. Hirtelen egy kis fiú bukkant ki az erdőből, aki a lány kiköpött mása volt, csak fiatalabb kiadásban. Mintha csak erre várt volna a tigris mozdult, de nem az ellenfelei felé, hanem a lány felé. Mielőtt bárki felfoghatta volna a tigris a lány felé ledűlt. A tekintetük újra találkozott és ebben a pillanatban a lány összeesett a tigris pedig mellette ért földet. A két férfi megdermedt. – Nee-chan! – kiáltott fel a fiú és elkezdett futni nővére felé, azonban az egyik halálisten elkapta. – Eresszenek el! Nee-chan! – kiabált a fiú.
- Nyugalom kölyök! – nyugtatta a szalmakalapos.
- Nézd! – szólalt meg a másik. A tigris a lány fölé hajolt és megszagolta. Orrával óvatosan meglökte, de mivel a lány nem reagált így a halálistenek felé nézett majd hirtelen eltűnt és egy kard maradt a helyén. A kisfiú kiugrott a férfi kezéből és a lányhoz rohant.
- Nee-chan! – mondta majd, a lány homokára tette a kezét. – Nee-chan. – nézett aggódva rokonára.
- Kölyök engedj oda. – mondta a szalmakalapos majd felkapta a lányt.
- Nagyon magas láza van. Csoda, hogy tudott eddig mozogni. – mondta a másik.
- Nee-chan. Gyorsan haza kell vinni! A gyógyszerei majd segítenek! – mondta a kisfiú.
- Mutasd az utat! – monda a fehér hajú majd megpróbálta felvenni a kardot, de gyorsan el is dobta amint megfogta.
- Mi a baj? – kérdezte társa. A másik válaszul megmutatta a kezét, amit vékony jég borított.
- Nincs időnk! Nee-chan állapota egyre rosszabb lesz! – kapta fel a kardot a kisfiú és előre rohant. A két férfi összenézet majd egy pillanat alatt a fiúhoz értek. A fehér hajú felvette és villám lépessel haladtak a gyerekek házához.
Az eset után a lány pár napig még lázas volt és alig tért magához. Ideje nagy részét alvással töltötte, a láza nehezen akart csillapodni.
A két férfi visszament a Tisztalelkek városába és az esetet jelentették a főkapitánynak.
- Értem. Érdekes.
- Úgy tűnik, hogy beteges, de ettől függetlenül szokatlanul magas lélekenergiája van. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy az egy lélekölő kard volt.
- Ritka számba megy, hogy egy lélekölő megtestesül. Ráadásul ilyen erős.
- Döntöttem. A lánynak csatlakoznia kell az akadémiához. Nem hagyhatjuk, hogy még egyszer megismétlődjön az eset. Meg kell tanulnia irányítani az erejét.