0- Az élet örök forgása
Tokio. Egy átlagos japán ember, csak a hatalmas várost látja benne élő emberekkel. Azonban mi is ott vagyunk és ezt ők is tudják. Lehet, hogy éppen a szomszédod az, vagy a galambokat etető idős néni, nem tudhatod, de egyben biztos lehetsz. Mi mindenhol ott vagyunk. Az emberek többsége fél tőlünk és állatként viselkednek velünk, kiirtandó fajként kezelnek, minket pedig ugyan olyanok vagyunk, mint ők. Nekünk is vannak érzéseink, ösztöneink és nem mi tehetünk róla, hogy ehhez az ösztönhöz hozzá tartozik az is, hogy embereket eszünk. Igaz vannak olyan fajtársaink, akik nem törődnek az emberekkel és csak prédaként tekintenek rájuk, de nem mindegyikünk ilyen! Nem vagyunk mind egyformák! Csak egy a közös bennünk. Mind üldözöttek vagyunk. Vadásznak minket, elveszik a kagunénkat és: Quinquekat (fegyvereket) készítenek belőle, amivel aztán más fajtársainkat vadásznak le. Nem tőrödnek az érzéseinkkel elvégre mi nem vagyunk mások a szemükbe csak állatok, akik emberekkel táplálkoznak. Hát hol itt az igazság? Miért pont nekünk kell bujkálnunk és rettegésben élnünk, hogy vajon mikor vadásznak le minket a galambok? Vannak köztünk olyanok, akik beolvadtak az emberek közé és közöttük élnek, de vannak olyanok is, akik vadásznak rájuk. De ne is csodálkozzanak ezen az emberek, hiszen mi is csak a túlélésért harcolunk! A gyengét eltiporják, itt csak az erős marad életben. Erre jó példa a huszadik körzetben lévő Anteiku kávéház. Azt is a mi fajtánk vezeti, de ők együtt élnek az emberekkel és ezért nagyobb a béke. Azonban nem minden körzet ilyen békés. Példának okáért a tizenegyes körzet se a legbékésebb körzetbe tartozik ugyan is vannak olyanok is, akik nem ilyen békeszeretők. Az ilyeneket vagy levadásszák, vagy ő vadász le másokat. Egyik se túl jó opció, de ez a természet törvénye. Nem tudhatod, ki megy el melletted az utcán. Bár a legfőbb ismertető jelünk a fekete, erősen vérágas szem, vörös szembogár, de ezt rendszerint elrejtjük, így nem látják az emberek. Ha nem akarjuk, hogy a galambok felismerjenek, minket akkor rendszerint egy maszkot hordunk. Ez mindenkinek egyedi és személyre szabott. Van, akinek nyúl, van, akinek varjú és van, akinek az egész arcát eltakarja, de van, akinek csak felét vagy csak a szemét. Nincs két egyforma, ahogy belőlünk sincs két egyforma. Mind különbözünk egymástól. Talán ez az egész helyzet ezért alakult ki. Mind tehetünk róla. Az emberek is és mi is. De most már nincs vissza út, nem hátrálhatok meg. Nem akarok rettegésben élni ezért is csatlakoztam hozzájuk. Hamarosan minden eldől. De vajon ezután megszűnik ez az örök körforgás? Hiszen nekünk emberhúsra van szükségünk ahhoz, hogy éljünk és ezért kénytelenek vagyunk embereket enni. De amíg mi embereket eszünk addig lesznek galambok, akiknek az lesz mindig a feladata, hogy megöljenek minket.
- Indulunk! – figyelmeztet.
- Rendben. – mondtam és feltettem a maszkom. Hosszú fehér hajam kiengedtem, hogy a szél szabadon játsszon vele. – Mehetünk.
Vége